Családi história
Klára lányom a vállára vette a család történetét, levéltárakban kutakodik, régi anyakönyvekből kaparja ki a múltból azt, ami még nagy nehezen kikaparható.
Persze nem csak egyszemélyes program ez, „riportokra” bírja a hozzátartozóit és kirándulásokat teszünk elhagyatott temetők megdőlt keresztjei alatt, kullancsokat és tapasztalatokat szerezve az idők múlásáról. Ilyen a személyes történelem kutatása.
Akár úgy is mondhatnám: összeköti a korábban elszakadt, elrongyolódott rokoni szálakat nem csak élők és holtak, hanem az élők között is!
Talán ebben van a legnagyobb jelentősége a közös őskutatásnak…
Száraz kórság, nedves kórság
Persze számos érdekesség is előbukkan. Mánfán, az egykori Pécsbudafa nevű községben a temető már nem használt, elvadult parcellájában a feliratok már rég elporladtak a homokköveken, de két-három síron mégiscsak olvasható a felirat.
Így találtunk rá az 1891-ben, 44 éves korában elhunyt egyik ősünk kőkeresztjére, aki uradalmi erdőkerülő volt.
Klári kinyomozta, hogy a halál oka – az orvostudomány akkori állása szerint – száraz kórság volt.
Ahogy nézegettük a korabeli listát, úgy tapasztaltuk, hogy az emberek vagy mindjárt születésük után, csecsemőként meghaltak, vagy pedig a száraz-, esetleg a nedves kórság vitte őket el. Na jó, néhányan aggkori végelgyengülésben szenderedtek el.
Munka, munka, korai halál
Amúgy, ahogy az egy rendes családnál ildomos is, őseinket a munka, a fájdalom, a bűn és az érdem is jellemezte.
Van, akinek a sírját hiába is keresnénk, az akkori idők szokása szerint valahol a temető árkában kaparták el. Másnak viszont, mint egyetemi tanárnak, szép szertartás hozhatott nyugalmat.
A mindenkori társadalom mindig is tréfás kedvében volt. Nem múlóan ég emlékezetemben annak a rokonnak a sorsa, aki a múlt század elején „kitántorgott” Amerikába, évtizedek munkájával ott módos emberré vált. Majd hazajött, földet vett – valóságos birtokot – és jószágot nevelt.
Aztán az egész hóbelevancot erőnek erejével a közösbe vitték.
Hja, a mezőgazdaság „szocialista átszervezése” így alakult. Igaz, másokat meg az a korszak a hat elemi szintjéről felemelt…
Honnan jöttünk?
A térképen bejárja ujjunk ismert őseink útjait: Felvidék, Erdély, az Alföld laposa, Zala dombjai (közben gyerekkori ízek-illatok: a noa szőlőé, a nagy szemű sült zalai gesztenye ugrándozása a tenyeremben) – és kérdések sora, vajon honnan jöhetett a Kárpátok bércei közé dédnagyanyánk, Tanizer Rozália?
S bár Barguzinig nyilván nem megyünk el, azért Klári vezényletével folytatjuk az őskutatást. Talán így majd még jobban önmagunkra találunk?
Még egy kis (személyes) történelem:
Bognár László
