Rádió – amikor még mikrofon volt a kezemben

Régi rádió
Amikor még rendesen szólt a rádió

“Mintha egy ellenvilágból hallottam volna híreket, ahol minden jó és szép, egy megvalósult Örkény novellát, midőn a magyarni a világ nyelvében valami jót jelent.” – írja Balogh Robert mai facebook bejegyzésében.
És ezzel beindította bennem az emlékezést. Arról az időről, amikor még szólt rendesen a rádió.
A magyar rádiózás tele van egészen meglepő fordulatokkal, s nem is tudom, örüljek-e vagy bosszankodjam azon, hogy itt a végeken sikerült átélnem – bár mellékszereplőként – néhány pillanatát.

Felfedeztek rádiós jegyzetíróként

A nyolcvanas évek végén A Carden jelenség címmel  írtam egy jegyzetet, amit megmutattam egykori főiskolás osztálytársamnak, Kovács Attilának, aki zenei szerkesztőként adta a ritmust az akkori Pécsi Rádióban. Attila magához vette a géppel írt papírt és odaadta Balogh Zolinak, aki a stúdió főszerkesztő helyettese volt. Ő elolvasta és behívott a rádióba, mondjam már bele a mikrofonba, amit írtam – s ezzel, mint jegyzetíró, fel lettem fedezve a magyar rádiózás, vagyis a Magyar Rádió Pécsi Körzeti Stúdiója számára 🙂

Szól a rádió

Írtam és mondtam a magamét, bemerészkedtem más rádiós műfajokba is, két év alatt mintegy hetvenszer hallhatták a Pécsi Rádió hallgatói a felkonfokban, hogy “jegyzetírónk következik”, vagy “hallgassák meg külső munkatársunk riportját”.
Akkortájt a Dunántúli Naplóban és másutt is jelentek meg írásaim.

Egyszer többek összefogásával, a hajléktalanokat segítendő, a rádiós jegyzeteimből és különféle lapokban megjelent rövidebb társadalmi-politikai tartalmú írásaimból a hajléktalanok akkori szervezete kiadott egy kis füzetet.
A füzetecske a Rendszerváltás jegyzetekben címet viselte, a hátlapján az állt, hogy 29 ,- Ft; A kiadvány megvásárlásával a Pécs-Baranyai Munkanélküliek Érdekvédelmi Egyesületét támogatja. Majd még apró betűkkel: Molnár és Társa Kapospula.

Nem mindenkinek tetszett a média tartalom

A Dunántúli Napló 1991 kora nyarán hírt is adott a kiadványról, megemlítve, hogy abban főként a Pécsi Rádióban elhangzott jegyzeteim kaptak helyet, ahol külső munkatársként koptatom a mikrofont.

Legnagyobb meglepetésemre néhány nap múlva a Pécsi Rádió, ugyancsak a Dunántúli Naplóban helyreigazítást tetetett közzé, közölve az akkor még százezres olvasótáborral, hogy Bognár László nem külső munkatársa a Pécsi Rádiónak!

Magyarán a rádió elhatárolódott saját magától.

Örkénynek nyilván arcizma sem rezdült volna, nekem viszont rezdült.

Az MR után lett másik

Próbáltam utána járni a dolognak, a rádió főszerkesztője nem fogadott, így Pauska Zsolthoz fordultam, aki akkor a MÚOSZ helyi szervezetének valamilyen tisztségviselője volt.
Zsolt igyekezett becsülettel tájékozódni, összehozott egy beszélgetést a Pécsi Rádió főszerkesztőjével.
A nagyszerű férfiú olyan alkut ajánlott, hogy néhány hétig ne menjek a rádióba, de aztán visszamehetek, ha nem ragaszkodom a balhéhoz, mert ő nem járatja le a rádiót azzal, hogy a Dunántúli Naplóban helyreigazíttatja a helyreigazítást.
Ezt az alkut én nem fogadtam el, így ért véget a kapcsolatom a Magyar Rádióval.


Még egy rádiós emlék:

Dráva Rádió: vissza a városba!

Más személyes élményeimből:

Bognár László

Századelő, logarléc – mikor lesz a csodák éve?

Logarléc
Logarléc: a jövőt nem mutatta jól

Elszámolunk vagy leszámolunk a logarléc tudással

Karl Erik Rosengren Kommunikáció c. könyvét olvasom, meg-megállva, nyikorgó gondolatokkal haladnék vele a padlásra – de meglehet, már későn.
Itt van teszem azt az a megjegyzése, mely szerint milyen nagyszerű találmányok segítették elő a tizenkilencedik században az emberi kommunikáció fejlődését. Megemlíti a számológépet is, amelynek versenytársai is akadtak, a ma már korszerűtlennek számító logarléc és az abakusz is.

Logarléc, abakusz az emlékeinkben

Itt azonnal megálltam, rohantam a asszony szoknyájához, hogy neked is volt logarléced annak idején? Mert nekem nagyon szép, mondhatnám mérnöki drágaságú logarlécet vett az anyám, hogy nagy ember lehessek, ne olyan sanyarú sorsú, mint amilyen…

– Golyós számológépem is volt – felelte az asszony, de nem is emlékeztem már rá, hogy abakusznak hívták.
– Most, hogy mondod, elsőben, vagy még az óvodában nekem is volt, görbe ívben lehetett a golyókat tologatni! – merengtem vele tovább…

Csodák éve: 2000

Nekünk, gyerekkorunkban volt “csodák éve” is! Senki nem nevezte így, csak ha hivatkozott valaki a jövőre, akkor azt mindenki a kétezredik évhez kötötte, amikorra már az emberiség minden globális problémát megold, megjárja a Holdat-Marsot, világbéke lesz és képtelefon, sőt le lesz rakva a hogyishívjáknak az örök megbonthatatlan micsodája is, talán  alapja, ha jól emlékszem.

Sajnálom is kicsit a mostani ifjú nemzedéket, nekik nincs “csodák éve”, szinte már minden fel van találva előlük, talán csak a rák tartja magát még valahogy – anyámat is az vitte el, éppen kétezerben.


Érinti témánkat:

Bognár László

Őskeresés, személyes történelem

Családi história

Személyes történelem: sírok a mánfai temetőben
A mánfai temetőben

Klára lányom a vállára vette a család történetét, levéltárakban kutakodik, régi anyakönyvekből kaparja ki a múltból azt, ami még nagy nehezen kikaparható.
Persze nem csak egyszemélyes program ez, “riportokra” bírja a hozzátartozóit és kirándulásokat teszünk elhagyatott temetők megdőlt keresztjei alatt, kullancsokat és tapasztalatokat szerezve az idők múlásáról. Ilyen a személyes történelem kutatása.

Akár úgy is mondhatnám: összeköti a korábban elszakadt, elrongyolódott rokoni szálakat nem csak élők és holtak, hanem az élők között is!
Talán ebben van a legnagyobb jelentősége a közös őskutatásnak…

Száraz kórság, nedves kórság

Persze számos érdekesség is előbukkan. Mánfán, az egykori Pécsbudafa nevű községben a temető már nem használt, elvadult parcellájában a feliratok már rég elporladtak a homokköveken, de két-három síron mégiscsak olvasható a felirat.
Így találtunk rá az 1891-ben, 44 éves korában elhunyt egyik ősünk kőkeresztjére, aki uradalmi erdőkerülő volt.
Klári kinyomozta, hogy a halál oka – az orvostudomány akkori állása szerint – száraz kórság volt.

A mánfai temetőben a sír az egyik ősömé
A mánfai temető elhagyott parcellájában dédapám sírja

Ahogy nézegettük a korabeli listát, úgy tapasztaltuk, hogy az emberek vagy mindjárt születésük után, csecsemőként meghaltak, vagy pedig a száraz-, esetleg a nedves kórság vitte őket el. Na jó, néhányan aggkori végelgyengülésben szenderedtek el.

Munka, munka, korai halál

Amúgy, ahogy az egy rendes családnál ildomos is, őseinket a munka, a fájdalom, a bűn és az érdem is jellemezte.
Van, akinek a sírját hiába is keresnénk, az akkori idők szokása szerint valahol a temető árkában kaparták el. Másnak viszont, mint egyetemi tanárnak, szép szertartás hozhatott nyugalmat.

A mindenkori társadalom mindig is tréfás kedvében volt. Nem múlóan ég emlékezetemben annak a rokonnak a sorsa, aki a múlt század elején “kitántorgott” Amerikába, évtizedek munkájával ott módos emberré vált. Majd hazajött, földet vett – valóságos birtokot – és jószágot nevelt.
Aztán az egész hóbelevancot erőnek erejével a közösbe vitték.
Hja, a mezőgazdaság “szocialista átszervezése” így alakult. Igaz, másokat meg az a korszak a hat elemi szintjéről felemelt…

Honnan jöttünk?

A térképen bejárja ujjunk ismert őseink útjait: Felvidék, Erdély, az Alföld laposa, Zala dombjai (közben gyerekkori ízek-illatok: a noa szőlőé, a nagy szemű sült zalai gesztenye ugrándozása a tenyeremben) – és kérdések sora, vajon honnan jöhetett a Kárpátok bércei közé dédnagyanyánk, Tanizer Rozália?

S bár Barguzinig nyilván nem megyünk el, azért Klári vezényletével folytatjuk az őskutatást. Talán így majd még jobban önmagunkra találunk?


Még egy kis (személyes) történelem:

Bognár László

A Don másképpen

Katonasírok. A Don kanyarban a hadsereg fele elveszett.

Katonák és munkaszolgálatosok a Don kanyarban

Olvastam, nem is úgy volt ez az egész doni história, ahogyan tudjuk. A Magyar Tudományos Akadémia egynémely professzora szerint egy jól felszerelt és kitűnően kiképzett magyar hadsereg harcolt a Don kanyarnál, nem is semmisült meg, hősiesen harcoltak a nagyszerű katonák meg a honvédség berkein belül nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő munkaszolgálatosok.

A Don és a pótminiszterelnök

Egyszer évekkel ezelőtt néztem a Hír TV-t, egy ünnepségen az Antall utáni egykori pótminiszterelnök, Boross Péter beszélt, azt mondta, a Donnál elesett bakák nagyszerűen, a kor színvonalán voltak felszerelve.
Majd az akkori – ma szombathelyi képviselő Hende Csaba – hadügyminiszteré lett a szó, aki szerint nem volt szép dolog, hogy a munkaszolgálatosokat megfosztották a haza fegyveres védelmének lehetőségétől!

AZ ÉLETÜKTŐL FOSZTOTTÁK MEG ŐKET MINISZTER ÚR! – ezt már nem a Hír TV mondta, hanem én – pimasz, otromba gyalázat ez az egész!

Ki vezette a magyar hadakat?

Meglehet, mikorra reggel felkelek, a magyar történettudomány és hadtörténelem szerint tulajdonképpen fényes győzelmet arattunk a Donnál, a seregek élén Orbán Viktor állt, akit a Don jegén mindjárt meg is választottak Nagy Magyarország királyának.

Mindez Ungváry Krisztián vitacikkeiről jut eszembe (aki a minap a Mindszentyt dicsőítő tábornak mutatott némi történelmi támpontot) és korábban számtalan írást szentelt a második világháborús magyar részvételnek.
Nincs mire szerénynek lennünk!
Viszont Ungváry igazán sokat tesz egy, a hatalom torzításait kiigazító, valóságos történelem ismeret meghonosításáért. Ez a kiváló munka, amely említésre érdemes. A Doctus és a korszerű műveltség róla (is) szól.

A tudás hatalom, a hatalom tudása viszont torzításra képes.

***

Témánkba vág:

Két karcolat – hogy legyen egy jó helyük

Őskeresés, személyes történelem