Fejezetek a blogtörténelemből

Vendég bejegyzés. Írta: Csepeli György, 2013.04.

Sosem jöttem volna Pécsre április 21-én, hogy kib(l)ogozzam az internetet, ha meg nem születek, s életem során nem találkozom valakivel, aki bevisz egy nagy távközlési vállalat adattárába, ahol a társadalom tagjainak kommunikációját in vitro láthatom. Ha nincs ez a tapasztalatom, sosem mertem volna elvállalni egy politikai államtitkári tisztséget a vadonatúj informatikai és hírközlési minisztériumban egy ma már nem létező párt kérésére, mely pártnak egyik országgyűlési képviselőjelöltje 2006-ban cselszövés áldozata lett, s kiesett a versenyből a kampány alatt. Kíváncsi természet révén beugrottam helyére, s jóllehet ismertem a választókerület internet penetrációjára vonatkozó adatokat, úgy döntöttem, hogy a blogot is bevetem a harcba.

Munkatársam, aki a kampány első napjaiban született feljegyzéseimet kirakta a blogtérre, megszegte a szabályokat, s egyszerre több napi szöveget tett ki, ami hatalmas felzúdulást keltett a blogszekta dogmatikusai körében. Éppen New York-ban lévén, ékezetek nélküli klaviatúrán előállított indulatos választ gyártottam, ami a pszichológia törvényeinek megfelelően további indulatokat szított.

Egy polner nevű névtelen kioktatott, hogy műfajnak nevezem a blogot, de ő nem mondta meg, hogy a blog mi, ha nem műfaj. Persze műfaj, éppen úgy, mint a napló, a levél vagy az SMS, írom most, mert akkor kapkodtam a fejem a válogatott szitkozódások elől, hiszen dúlt a választási harc. A blogot soha nem moderáltam, mert mindent meg akartam őrizni, bízva abban, hogy egyszer majd tudományos szemmel vizsgálhatom a szövegfolyamot. Egyetlen alkalommal tettem kivételt, amikor halállal fenyegetett az egyik blogter, persze álnéven. A blog semmit sem segített rajtam, a reménytelen harcban elestem.

Egyetlen emberre emlékszem, aki a kezdettől fogva a pártomat fogta és szimpatizált velem, s ő Bognár László volt, aki utóbb El Lobo-ként írta be magát a magyar blogtörténelembe.
A blogteren kifejtett tevékenységemnek 2008-ra vége lett, mert addigra elegendő anyag gyűlt össze ahhoz, hogy az MTA-n szervezett nemzeközi konferencián előadjam amit megtudtam a blogom kapcsán a bloggerekről és a blogolásról. Előadásom megjelent angolul Nyiri Kristóf kötetében, s megjelent magyarul is a Kritika 2009-ik évfolyamának júniusi számában.

A blogot átvittem egy másik szimpatizáns, Lux Erik védő szárnyai alá, ahol más hangnemben, a napi aktualitásokat elhagyva értelmiségi szalonként működtetem. E szalon látogatója lett LuciferAristo, és mások mellett Bognár is, akit megkülönböztet humora, éles esze és az információs társadalom ügyeiben mutatott jártassága. Persze nehéz egy embert blogjai alapján megismerni (bár blog nélkül sem könnyű a megismerés). Várom a személyes találkozást, melyre azért kerül most Pécsett sor, mert segített abban, hogy Prazsák Gergővel együtt írt könyvünket bemutathassuk, s közben bogozzuk a blogok bogjait.

Egy kép a blogtörténelemből:

Pécsi Internet Akadémia, 2013: vendégünk Csepeli György
Balról: Héder Sándor; jómagam (Bognár László), Csepeli György, Weinreich László

Történelem mindenünnen:

Százéves marketing, háborúba megy a nagyapám

A marketing örök

Nagyapám katona ruhában

1914-et írunk, a tőke marokra fogja nagyapámat is, kiragadja a zalai dombok közül és odadobja Európa hadszínterére ágyútölteléknek. Nem tudom, hitt-e nagyapám az őszi hazatérésben. Úgy szólt a marketing – mire lehullanak a levelek hazajönnek a bakák.
Hitt vagy nem hitt benne, mindenesetre búcsúzásként bement Nagy-Kanizsán a Csengeri-utcza 1. sz. alatt Vértes Antal fényfestő műhelyébe, hogy a mellékelt, ott készült kép legalább megmaradjon róla.

Persze, egy szakmai blogban nem a kamera előtt büszkén feszítő nagyapámról s nem is a magyar bakák feláldozásáról beszélnék, hanem a marketingről, amely a négy év híján százéves fotón megmutatja magát.

Levinson, a gerillamarketing atyja csettintene a megoldások láttán

A 16 x 10,8 cm-es kép előlapján nem csak az amúgy bizonyára vékony fotó látható, – esztétikus keretet is hagyva a legömbölyített, soft line kartonon, melyre felragasztották -, hanem azon az előlapon bizony ott van a fényfestő műhely beazonosítását szolgáló logo, a tulajdonos nevét megörökítő díszes felirat és az elérhetőség is (utca, házszám).
A hátlapon a fényfestő műhelyének sajátos pozicionálása ragadhatja meg figyelmünket:
“Felvételek borult időben is villany világítás mellett.”

Ez a szöveg azért zseniális, mert egyedi jellemzőt visz a fotográfus tevékenységébe, a kor élvonalán történő munkálkodását bizonyítva. De a marketing-szemlélet itt még nem ér véget, dőlt betűkkel az aduász: “Utánrendelések évek mulva is eszközöltetnek.”

Lám-lám, a kedves megrendelő nincs kiszolgáltatva az idő múlásának, ha elvész vagy megkopik a fénykép, bármikor kérhet belőle újat, fényeset.

Nagyapa fotójának hátlapján: Vértes Antal fényképészet
Nagyapa fényképének hátlapja

Kissé zavar ugyan, hogy nagyapám fotóján nincs kitöltve az utánrendelési szám…
Talán a bakák fényképein nem fáradt vele Vértes Antal fotográfus úr, tudhatta talán, hová is mennek a zalai fiúk…

Bécsben tovább élnek a családi vállalkozások?

A hátlapon, legalul LEOP LOEBENSTEIN WIEN felirat is látható (nekem nagyító kellett hozzá), s a neten bizony még mindig nyoma van a bécsi manufaktúrának, ahol a nyomat készülhetett.
Nagykanizsán bezzeg – hiába a kutakodó szem -, már semmi sem emlékeztet az internet tanúsága szerint a Vértes fotóra. Persze azért nem maradnak korszerű fényképészműhely nélkül a zalaiak – pl. FUJI Fotó Centrumot tüstént találunk…

Tanulságok

Bizony, hogy vannak tanulságai a régi idők megoldásainak! A szolgáltatásmarketing tárgykörébe nyugodtan beemelhetjük például az ismételhető képrendelés lehetőségét. A hátoldali marketing tényleg gerillamarketingre hajaz.

Még marketing, még történelem:

Fojtik-Veres: A nagy túlélő. Időutazás a marketingben

Válasz Thomas Csizmadia gerillamarketing kérdéseire

Apám milliói

Őskeresés, személyes történelem

Őskeresés, személyes történelem

Családi história

Személyes történelem: sírok a mánfai temetőben
A mánfai temetőben

Klára lányom a vállára vette a család történetét, levéltárakban kutakodik, régi anyakönyvekből kaparja ki a múltból azt, ami még nagy nehezen kikaparható.
Persze nem csak egyszemélyes program ez, “riportokra” bírja a hozzátartozóit és kirándulásokat teszünk elhagyatott temetők megdőlt keresztjei alatt, kullancsokat és tapasztalatokat szerezve az idők múlásáról. Ilyen a személyes történelem kutatása.

Akár úgy is mondhatnám: összeköti a korábban elszakadt, elrongyolódott rokoni szálakat nem csak élők és holtak, hanem az élők között is!
Talán ebben van a legnagyobb jelentősége a közös őskutatásnak…

Száraz kórság, nedves kórság

Persze számos érdekesség is előbukkan. Mánfán, az egykori Pécsbudafa nevű községben a temető már nem használt, elvadult parcellájában a feliratok már rég elporladtak a homokköveken, de két-három síron mégiscsak olvasható a felirat.
Így találtunk rá az 1891-ben, 44 éves korában elhunyt egyik ősünk kőkeresztjére, aki uradalmi erdőkerülő volt.
Klári kinyomozta, hogy a halál oka – az orvostudomány akkori állása szerint – száraz kórság volt.

A mánfai temetőben a sír az egyik ősömé
A mánfai temető elhagyott parcellájában dédapám sírja

Ahogy nézegettük a korabeli listát, úgy tapasztaltuk, hogy az emberek vagy mindjárt születésük után, csecsemőként meghaltak, vagy pedig a száraz-, esetleg a nedves kórság vitte őket el. Na jó, néhányan aggkori végelgyengülésben szenderedtek el.

Munka, munka, korai halál

Amúgy, ahogy az egy rendes családnál ildomos is, őseinket a munka, a fájdalom, a bűn és az érdem is jellemezte.
Van, akinek a sírját hiába is keresnénk, az akkori idők szokása szerint valahol a temető árkában kaparták el. Másnak viszont, mint egyetemi tanárnak, szép szertartás hozhatott nyugalmat.

A mindenkori társadalom mindig is tréfás kedvében volt. Nem múlóan ég emlékezetemben annak a rokonnak a sorsa, aki a múlt század elején “kitántorgott” Amerikába, évtizedek munkájával ott módos emberré vált. Majd hazajött, földet vett – valóságos birtokot – és jószágot nevelt.
Aztán az egész hóbelevancot erőnek erejével a közösbe vitték.
Hja, a mezőgazdaság “szocialista átszervezése” így alakult. Igaz, másokat meg az a korszak a hat elemi szintjéről felemelt…

Honnan jöttünk?

A térképen bejárja ujjunk ismert őseink útjait: Felvidék, Erdély, az Alföld laposa, Zala dombjai (közben gyerekkori ízek-illatok: a noa szőlőé, a nagy szemű sült zalai gesztenye ugrándozása a tenyeremben) – és kérdések sora, vajon honnan jöhetett a Kárpátok bércei közé dédnagyanyánk, Tanizer Rozália?

S bár Barguzinig nyilván nem megyünk el, azért Klári vezényletével folytatjuk az őskutatást. Talán így majd még jobban önmagunkra találunk?


Még egy kis (személyes) történelem:

Bognár László

A Don másképpen

Katonasírok. A Don kanyarban a hadsereg fele elveszett.

Katonák és munkaszolgálatosok a Don kanyarban

Olvastam, nem is úgy volt ez az egész doni história, ahogyan tudjuk. A Magyar Tudományos Akadémia egynémely professzora szerint egy jól felszerelt és kitűnően kiképzett magyar hadsereg harcolt a Don kanyarnál, nem is semmisült meg, hősiesen harcoltak a nagyszerű katonák meg a honvédség berkein belül nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő munkaszolgálatosok.

A Don és a pótminiszterelnök

Egyszer évekkel ezelőtt néztem a Hír TV-t, egy ünnepségen az Antall utáni egykori pótminiszterelnök, Boross Péter beszélt, azt mondta, a Donnál elesett bakák nagyszerűen, a kor színvonalán voltak felszerelve.
Majd az akkori – ma szombathelyi képviselő Hende Csaba – hadügyminiszteré lett a szó, aki szerint nem volt szép dolog, hogy a munkaszolgálatosokat megfosztották a haza fegyveres védelmének lehetőségétől!

AZ ÉLETÜKTŐL FOSZTOTTÁK MEG ŐKET MINISZTER ÚR! – ezt már nem a Hír TV mondta, hanem én – pimasz, otromba gyalázat ez az egész!

Ki vezette a magyar hadakat?

Meglehet, mikorra reggel felkelek, a magyar történettudomány és hadtörténelem szerint tulajdonképpen fényes győzelmet arattunk a Donnál, a seregek élén Orbán Viktor állt, akit a Don jegén mindjárt meg is választottak Nagy Magyarország királyának.

Mindez Ungváry Krisztián vitacikkeiről jut eszembe (aki a minap a Mindszentyt dicsőítő tábornak mutatott némi történelmi támpontot) és korábban számtalan írást szentelt a második világháborús magyar részvételnek.
Nincs mire szerénynek lennünk!
Viszont Ungváry igazán sokat tesz egy, a hatalom torzításait kiigazító, valóságos történelem ismeret meghonosításáért. Ez a kiváló munka, amely említésre érdemes. A Doctus és a korszerű műveltség róla (is) szól.

A tudás hatalom, a hatalom tudása viszont torzításra képes.

***

Témánkba vág:

Két karcolat – hogy legyen egy jó helyük

Őskeresés, személyes történelem